v. Obs. [ME. blykne(n, a. ON. blikna to become pale, inchoative deriv. of vb. stem blik-: see prec.]
1. intr. To turn pale.
c. 1325. E. E. Allit. P., B. 1759. Þenne blykned þe ble of þe bryȝt skwes.
a. 1400. Pol. Rel. & L. Poems, 224. His lippes shulle bliken.
2. To shine; = prec. vb.
c. 1325. E. E. Allit. P., B. 1467. For alle þe blomes of þe boȝes were blyknande perles.